A Mihály napi koncert nem csupán azért volt számunkra különleges, mert 1. otthon, hazai közönség előtt lépünk fel, 2. mert két kórus és a Pátria táncosai is közreműködtek, hanem mert a koncert előtte és utánja egészen rendkívülire sikeredett. Normális esetben, ugye, rock zenészek előtt vagy után szoktunk fellépni. Ezzel szemben a Mihály nap szervezői abba a helyzetbe hoztak bennünket és velünk együtt a közönséget, amely ezt a szokást radikálisan megtörte: a színpadot Kunhegyes vajdasági testvérvárosának, Feketicnek tamburásai és táncosai töltötték meg. Amikor megérkeztünk autóinkkal, és elkezdtük kipakolni erősítőinket, volt valami megmagyarázhatatlan feszültség abban, ahogy az egymást követő két produkció tagjai a színpad mögött egymást méregették. Kissé paranoid helyzet: hogy is van ez? Mi is zenészek, ők is, mi is táncosok, és ők is, mi is éneklünk, ők is, mi is népviseletben, ők is, de a tamburák és a gitárok dialektusai között száz évek vannak. Ezen kívül persze minden ugyanaz. A pálinkás és boros üvegek körüli egyetértés, a bográcsok melletti üldögélés, és alighanem ugyanaz valamennyi szerepelés örök apropója is: a közös mulatozás. Meggyőződésem, ha a zenekarnak nem lett volna estére egy másik szereplése, hamar össze is barátkoztunk volna vendégeinkkel. Csakhogy az időben utaznunk kellett tovább, egészen a jurták és meggyborok világába, oda ahol a manó sapkás idegenek egyébként ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanazt a babgulyást főzik, sőt ugyanúgy táncolnak, mint bármelyik mai lakodalomban.Hazafelé nyílzápor helyett tapssal jutalmazva nem is tudtuk már, melyik évben, és században fogunk legközelebb leparkolni.
Talán Budapesten, 2011-ben.
