2009. május 12., kedd

Tegnap kisebb csoda történt a kunhegyesi művházban - legalábbis így éltük meg mi, szereplők a színpadról, amikor a közel 200 fős publikum állva tapsolta vissza az utolsó két számot, az Októbert és a Tulipánt. A táncosok egy külön színpadon dobogtatták a deszkát és a szíveket egyszerre: a srácok meglepően virtuózok, a lányok elragadóak; öltezetük, hajviseletük hagyományosan esztétikai időutazás. Aztán ott állt még az a megannyi lelkes kórista, akik egy emelvényen tornyosultak énekükkel nemcsak a zenekar és a táncosok, de a valóság fölé is, ahol a hangok és a ritmus mesterséges fények delíriumos képeivé változtak át. Valami furcsa dolog történt velünk - ez egészen biztos. Gyuri mondta, hogy az utolsó kockákon a videófelvételen a következő zajlik: "a közönség tapsol; a táncosok tapsolnak; a zenekar tapsol; a kórus tapsol. Mindenki tapsol mindenkit." Majd hozzátette: "ha valaki akkor lépett volna be a művház termébe, nem biztos, hogy értette volna, hogy mi történik itt." És hát valljuk meg, mi sem értettük... hiszen álmunkban sem számítottunk ennyi szeretetre. Köszönjük Kunhegyes! (ápr.27.)