A „Borgia Teátrum” Szolnok utáni következő állomása a tomajmonostori búcsú volt. Gondoltuk, nincs is szebb annál, mint egy atom katolikus ünnepen egy református egyházi kórussal felmenni a színpadra és szerelemről, borról, halálról énekelni.
A „teátrum” díszletét egy általános iskola udvara adta; a háttérben lovak, üstök, sörsátrak, kis családok, nagy családok, idősek és még idősebbek, és ahogyan a népdal mondja, „túl a vízen” botorkáló hangulat felelősök. És akkor jövünk mi az Adélokkal és Edékkel, a Csermely kórussal, és a Pátria táncosaival. A falunap embere telefonnal videózik, ahogy kell. A dalok után tapsol, ahogy kell. A fellépés után halászlé, töltött káposzta, szendvicsek és üdítő, dedikálás, vállveregetés, „semmi extra”. Semmi extra, mégis: furcsa otthon lenni ott, ahová az ember eredetileg vendégként érkezett. Semmi extra, mégis egy lassan már szokásos közös „nagy” koncert. És épp ennek örülünk a legjobban. Mert mintha találtunk volna valami olyan formát, amivel úgy tudunk itthon maradni a Nagykunságban, hogy mindeközben fél lábbal mindig is úton vagyunk az idegen felé. A következő állomás persze a legnehezebb koncertek földje lesz: Kunhegyes. Hiszen senki sem lehet próféta… Pláne nem rock and roll sztár… Iskolaigazgató, képviselő, tanár, agrárszakember, vagy újságíró – relatíve simán… De mindez kit érdekel, ha a lelkünk mélyén már réges-rég inkább az etnográfiai statisztikumok örököseinek érezzük magunkat.
