2013. május 10., péntek

Világvége után, Pünkösd előtt...


December. –  Huszonegyedike óta. – Nem. – Játszottunk. – Le. – Közösen. – Egyetlen. – Árva. – Hangot. – Sem. Az egész úgy kezdődött, hogy először csak az újévi első próba, vagyis a közös szilveszterezés maradt el. A zenekar tájékán ugyanis bulvárhír szerű belső konfliktusok (ezek remélhetőleg majd csak a nagy „Borgia Bibilában” lesznek kinyilatkoztatva), illetve különféle alkotói válságok ütötték fel a fejüket. Aztán teltek a hetek, hónapok, és ahogy közeledett a tavasz, lassan kezdtük felfogni, hogy a világ nem ért véget. Sőt. Beléptünk abba az „Aranykorba”, amelyben már mindenki a saját zenekar helyetti saját család alapításával vagy működtetésével akar foglalkozni. Kivéve Gyurit, aki egyszerre alapított egy másik zenekart, és kérte meg a barátnője kezét.

Szóval, bár nehéz volt elfogadni a tényt, hogy ennyi, és nincs tovább, a várható legénybúcsú és „a történelmi dátum” stílusa némiképp kárpótolt bennünket. A világvégével együtt elbúcsúztunk az álmainktól is. Az infantilizmusunktól. Attól, hogy felnőtt tisztviselőként, iskolaigazgatóként, vagy egyetemi oktatóként egy szemétdomb tetején kell pózolunk. Hogy a tehetségben való hit bármire is kötelez. Megszabadultunk. És mire épp kezdtünk volna megszokni, csütörtökön felhívtak bennünket (vagyis Tibit) az RTL-ből. Húsvét után 40 nappal. A kántor csávót. Áldozócsütörtökön. Hogy be kellene akkor menni meghallgatásra az X-Faktorba. Hogy be kellene áldozni akkor ezt a feloszlást. Hogy már megint újra kellene kezdeni. Újrakezdeni a semmit.

Nyilván van ebben a sziszifuszi álomgörgetésben valami katartikusság. Az abszurditásnak és a nonszensznek valami teljességgel lenyelhetetlen koktélsága. Értesítettem az X-Faktor jelentkezésekért felelős minisztériumot, hogy épp Poul Potts-ról készülök előadni egy konferencián a jövő hét pénteken (és talán átküldöm a szöveget, mielőtt a stúdió környékére engednek); majd ráírtam a Medve c. filmünk főszereplőjére, Rab Gyulára, a banda egyik alapító tagjára, aki  ugye a kiválás óta már zeneakadémiát végzett énekművészként Londonban rezegteti a hangszálait. Mondtam, hogy baj van. És Gyula azonnal elvállalta a Skype-énekórákat.
Addig is, leltárt készítünk. Leltárt önmagunknak, mindenkinek és senkinek: batyus emlékekből, rólunk és velünk írottakból, sőt azokból a gondolatokból is, melyek az elmúlt 6 év küzdelmeinek hátországát (sőt, gyakran frontját egyaránt) jelentették. A teljesség igénye nélkül. De talán a teljesség felé.



Rólunk:


Tőlünk: