December. – Huszonegyedike óta. – Nem. –
Játszottunk. – Le. – Közösen. – Egyetlen. – Árva. – Hangot. – Sem. Az egész úgy
kezdődött, hogy először csak az újévi első próba, vagyis a közös
szilveszterezés maradt el. A zenekar tájékán ugyanis bulvárhír szerű belső
konfliktusok (ezek remélhetőleg majd csak a nagy „Borgia Bibilában” lesznek
kinyilatkoztatva), illetve különféle alkotói válságok ütötték fel a fejüket. Aztán
teltek a hetek, hónapok, és ahogy közeledett a tavasz, lassan kezdtük felfogni,
hogy a világ nem ért véget. Sőt. Beléptünk abba az „Aranykorba”, amelyben már
mindenki a saját zenekar helyetti saját család alapításával vagy működtetésével
akar foglalkozni. Kivéve Gyurit, aki egyszerre alapított egy másik zenekart, és
kérte meg a barátnője kezét.
Szóval, bár nehéz volt elfogadni a tényt, hogy ennyi, és nincs tovább, a
várható legénybúcsú és „a történelmi dátum” stílusa némiképp kárpótolt
bennünket. A világvégével együtt elbúcsúztunk az álmainktól is. Az
infantilizmusunktól. Attól, hogy felnőtt tisztviselőként, iskolaigazgatóként,
vagy egyetemi oktatóként egy szemétdomb tetején kell pózolunk. Hogy a tehetségben való hit bármire is kötelez. Megszabadultunk. És mire épp kezdtünk volna megszokni, csütörtökön felhívtak bennünket (vagyis Tibit) az
RTL-ből. Húsvét után 40 nappal. A kántor csávót. Áldozócsütörtökön. Hogy be
kellene akkor menni meghallgatásra az X-Faktorba. Hogy be kellene áldozni akkor
ezt a feloszlást. Hogy már megint újra kellene kezdeni. Újrakezdeni a semmit.
Nyilván
van ebben a sziszifuszi álomgörgetésben valami katartikusság. Az abszurditásnak és a nonszensznek valami teljességgel lenyelhetetlen koktélsága. Értesítettem az X-Faktor jelentkezésekért felelős minisztériumot, hogy épp Poul Potts-ról készülök előadni egy konferencián a jövő hét pénteken (és talán átküldöm a szöveget, mielőtt a stúdió környékére engednek); majd ráírtam a Medve c. filmünk főszereplőjére, Rab Gyulára, a banda egyik alapító tagjára, aki ugye a kiválás óta már zeneakadémiát végzett énekművészként Londonban rezegteti a hangszálait. Mondtam, hogy baj van. És Gyula azonnal elvállalta a Skype-énekórákat.
Addig is, leltárt
készítünk. Leltárt önmagunknak, mindenkinek és senkinek: batyus emlékekből,
rólunk és velünk írottakból, sőt azokból a gondolatokból is, melyek az elmúlt 6 év
küzdelmeinek hátországát (sőt, gyakran frontját egyaránt) jelentették. A teljesség igénye nélkül. De talán a teljesség felé.
Rólunk:
Tőlünk: