Rizikó-faktor

Ha minden igaz, akkor ez lesz a 100. blog-bejegyzésünk, bejegyzésem.
Kétezer-kilenc február 15-én köszöntöttük először itt az akkori és leendő potenciális rajongókat. Szóval négy éve. Az akkori rajongóink valójában főként mi magunk, illetve a barátaink voltak. Olyan vidéki értelmiségiek, akik akkor még szinte minden hétvégén hazautaztak a nagyvárosokból a családjukhoz, kamaszkori barátaikhoz, barátnőikhez. Tehát olyan hátizsákos fiatalok, akik nem csupán közlekedtek Budapest, Szolnok, Debrecen, Eger, Pécs, Szeged stb. és Kunhegyes között, hanem akik – még ha vonaton is és többszöri átszállásokkal –, de tényleg megtették ezt az utat fejben és lélekben egyaránt. Olyan egyetemisták, főiskolások, akik pontosan tudták, hogy mit jelent egyszerre kunhegyesinek („vidékinek”) maradni, és közben mégis urbánus világpolgárrá válni. És ezek a fiatalok értették, hogy miért nem választunk egy világosan definiálható zeneipari márkát magunknak; hogy miért nem döntünk már végre, hogy alternatív, gitárpop, vagy épp népzenén alapuló számokat akarunk-e csinálni. Alighanem valamennyien tudták a fülükkel, hogy ez a zene bizonyos értelemben épp erről az „úton-levésről”, ezekről az „átszállásokról” szólt.
 

Ami a mi zenei „úton-levésünket” illeti: sok mindenkivel találkoztunk már, de egyvalakivel sajnos sosem: a közönségünkkel. Tehát azokkal, akik sokan vannak, és akikről nem tudjuk, hogyan kerültek bele egy refrénbe.
Mármost köztudomású, hogy a „nagy hazatalálás” és a „közönséggel való találkozás” szempontjából ma minden diagnosztizálatlan, önmagától üldözött zseni számára a legnagyobb segítséget az X-Faktor című műsor „Géniusz Nagykövetsége” nyújtja.("Menni kell...")  

Mint minden országnak azonban, ennek a média-birodalomnak is megvannak a maga sajátosságai, üzleti törvényei, titkai, szerződései, szankciói.("Take me out")

Már az első meghallgatás előtt is mérlegeltük az útlevéllel kapcsolatos rizikóinkat és a megtett utat. Tudtuk, hogy "sok bort és pálinkát megittunk", de most "józanul" és "angolul" kell átlépnünk az eksztázis kapuján. 

Ennek ellenére kipróbáltuk, milyen érzés a tehetségtelen bolondok vágóhídja és a valódi művészlelkek között lavírozni. Kipróbáltuk, milyen eljátszani a Beatles-től a "Hey, Bulldog című dalt. És elénekeltük azt is, hogy

"adott Isten szekeret".

Nem vártuk, hogy visszahívnak bennünket, de valamiért ("Adott Isten") mégis így történt.

Ismét mérlegeltük, vajon képesek lehetünk-e bármi másra a zenei iparművészet fellegvárában, mint hogy egy vidéki csapat „tragédiájává” vagy épp „paródiájává” váljunk. 

Mindannyian úgy éreztük, nem tudunk részt venni a játékban. Már csak azért sem, mert nem tudjuk játékként felfogni. Ezért a következő fordulóban való részvételt nem vállaltuk. Ezzel pedig nem csak az esetleges továbbjutásokkal, beköltözésekkel, kiköltözésekkel járó negatív kockázatokra mondtunk nemet, hanem a zenekar számára pozitív előrelépéseket jelentő kihívásokra is. 

Nem vállaltunk semmit. Csak a diszkrét álmodozást, irigykedést, fintorgást, homlokráncolást, és a biztonságot jelentő jól kiszámítható hétköznapok forgatókönyvét.
A feloszlás gondolata csak azért nem merült fel, mert ahogy Tibi fogalmazott: „nincs minek feloszlania”, és mert a "barátságok olyanok, mint azok a sakkpartik, amiket akár tíz év múlva is lehet folytatni".

A homokóra pedig december 21. óta pereg. Ami miatt csak egy dologra tudok gyanakodni: könnyen lehet, hogy a boldog koroknak nem csak filozófiája, de igazi rock zenéje sincs.

És ez talán jól is van így. 

Csak semmi pátosz:

Goodbye Adélok és Edék!

(Kz)